A kezdetek
Frédéric François 1932. október 22-én született Jette-ben (Brüsszel). Semmi sem predesztinálta őt az újságíróvá válásra. 1950-ben, alighogy befejezte középiskolai tanulmányait (a College Notre-Dame és Saint-Georges gimnáziumban, Brüsszelben), a nyári vakáció idején földmérőként dolgozott. Sorsa akkor vett éles fordulatot, amikor egy napon találkozott azon iskolák közötti irodalmi verseny egyik zsűritagjával, amelyet megnyert. Ő ajánlja Frédéricet a La Cité, egy hamarosan induló újság vezetőjének a figyelmébe. Így indul Frédéric François újságírói pályája 1950. október 1-jén, a Keresztény Munkások Mozgalma (KMM) által indított La Cité napilap első számának megjelenésével. 10 évig marad a lap munkatársa. "A kölyök", ahogyan William Ugeux, az igazgató-szerkesztő szeretettel nevezte őt, először a külügyi rovathoz kerül, amely számára több kilométernyi, a koreai háborúról szóló távirat összefoglalóját készíti el. 1950. október 30-án, alig betöltvén a 18. életévét, megírja első cikkét "A világ éhezik" címmel. Két évvel később az általános hírrovathoz kerül, ahol főként riportokat készít. 1953 februárjában ő tudósít a hollandiai árvizekről, amelyek közel 2000 ember halálát okozzák. 1956-ban Magyarországra küldik, ahol tanúja lesz a budapesti felkelésnek. Magyarországról szóló riportsorozatát Rotiers-díjjal tüntették ki. 1958-ban a brüsszeli világkiállításról tudósít. Ugyanakkor Frédéric François, aki egyáltalán nem harcos szakszervezetis és nem is annyira keresztény, amint az a La Citénél elvárás, fuldoklik ezen elkötelezett napilapnál, amelynek átpolitizált szerkesztési elveit nem mindig osztja. 1960-ban sikeresen leteszi az RTB újságíróvizsgáját, amely éppen abban az évben lép az INR helyébe. "Amíg egyesek úgy beszélnek a televízióban, ahogyan írnak, nekem mindig azt mondták, én úgy írok, ahogyan beszélek. Hát akkor, miért ne elégednék meg a beszéddel…"jegyzi meg.

Rádió és televízió
Frédéric François 1960. július 1-jén kezd a közszolgálatnál dolgozni, azon a napon, amikor Belga Kongó elnyeri függetlenségét. Először rádiós lett, és a nagy nemzetközi eseményekről tudósított a rádiókrónikának: a 60-as évek eleji ciprusi zavargások, Berlin kettéosztása 1961-ben, az algériai háború 1962-ben, és különösen az 1960 és 1964 között Kongót, a volt belga gyarmatot megrázó konfliktusok. Emellett számos riportot készít a "Bruits du monde" című heti rádiómagazin részére: a feketekérdés az USA-ban, J. F. Kennedy 1963-as meggyilkolása és a Martin Luther King elleni merénylet 1968-ban. 1962-ben szerkesztőségi titkár lesz, és elindítja a belpolitikai rovatot. Az utolsó nagy belgiumi rádiós riportját, 1964 áprilisában, az orvossztrájknak és az ezt követő Val Duchesse-i megbeszéléseknek szenteli. Ugyanezen év júliusában visszautazik Kongóba, hogy a mulelista lázadásról és Tschombé miniszterelnök visszatéréséről tudósítson. Erős nyomot hagyott benne Francis Ponchaux operatőr kollégájának halála, akit mellette öltek meg egy bukavui lövöldözés során. Ugyancsak ő tudósít Stanleyville lázadók általi elfoglalásáról és annak 1964. novemberi felszabadításáról. Visszatérését követően az igazgatóság határozata alapján a tévéhíradóhoz kerül. Folytatja a televízió részére a ruandai, burundi és kongói riportjait. 1966 januárjától Frédéric François - azaz Freddy, ahogyan az RTB-nél hívták - Közép-Afrikán túlmenően a belga politikára szakosodik, amelyről új képet ad a politikusokkal készített maró hangú interjúival. Ráadásul ő alapította az első belpolitikai szerkesztőséget a televízióban. "Val Duchesse-ben tűnt fel, és az RTB számára új hangot üt meg: az írott sajtó újságírójáét, aki ismeri az ügyek pontos súlyát, valamint a rádiós-televíziós riporterét, a szem és a fül emberéét, akinek egészében rögzítenie kell a jeles pillanatot. Ugyanakkor el kell mondani, hogy az RTB, ami ekkor még egy kicsit mindig az INR, retteg a politikától. Mindaddig parlamenti tárcákra és krónikákra korlátozta tevékenységét, ahol az óvatosság mindenek felett állt, és a semlegesség kötelező volt. Az évek folyamán a politikai hírek egyre nagyobb szerepet kapnak a tévéhíradóban. Amikor 1968-ban a híradó szerkesztősége egységekre oszlik, akkor Freddy François egyszemélyes politikai egységet hoz létre. 1966. június 13-án elindítja a "Faire Le Point" című heti politikai vitaműsort, 1969 februárjában pedig a "Face ? la Presse"-t, amely egy asztalhoz ülteti a politikusokat és az írott sajtó képviselőit. 1970-től egyedül vállalja e vasárnapi politikai vitaműsorok vezetését, mivel ő a tévéhíradó újságírói közül a legképzettebb ezen a téren. Független fellépése, metsző és direkt - sőt, mi több szemtelen - kérdései zavarba ejtik a meghívott politikusokat. Nem kifejezetten a pártokat és a programjaikat mutatja itt be, hanem az embereket, pontosabban az utca emberétől elszigetelt politikusokat, akiket majdhogynem kirekeszt a hétköznapokból egy olyan parlamentarizmus, amely jogi szemlélettel bástyázta körül magát, és beleragadt a nyelvészet csapdáiba, hogy még mélyebben elmerüljön a belga közösségi viták mocsarában. A "Faire le point" a franciaajkú belga politikai tájékoztatás zászlóshajója lesz. Mind a mai napig az, jóllehet a neve megváltozott, "Mise au point"-re.

Oktatás
A közszolgálati újságírói elfoglaltságain kívül Frédéric François a munka iránti szeretetét és tapasztalatait megosztja a fiatal újságíró aspiránsokkal: 1964-től 1967-ig Cordier és Recht urakkal vezeti a "Nouvelle de la presse" című kurzust a Belga Újságíró-intézetben; 1969 és 1982 között a Leuweni Katolikus Egyetemen szemináriumot vezet az újságírásról és a híradózásról, és felügyeli a rádiós és televíziós gyakorlatokat.

Politikai intermezzo
1974-ben radikális irányváltás: az újságíró-riporter a politikai karriert választja. "Majd' 25 évnyi politikai újságírói munka volt a hátam mögött, és utolért az unalom, amihez társult a vágy, hogy a dolgokat belülről lássam. Azt mondtam magamnak: mivel a politika foglalkozik velem, miért ne foglalkoznék én a politikával? Hirtelen felindulásból igennel válaszoltam a keresztény-szocialista Nothomb és Henri-François Van Aal felkérésére", mondta. Így otthagyta a televíziót, és miután a PSC listájáról mandátumot szerez, a Parlamentben ül mint Li?ge tartományi szenátora 1974-től 1977-ig. A gazdasági, a kommunikációs és a postaügyi, valamint a honosítási bizottság tagja. Ebben az időszakban titkára (1974-1975) és alelnöke (1975-1977) a Vallon Regionális Tanácsnak. 1977-ben a huy-waremme-i körzet képviselőjévé választják a Képviselőházban. Vallonia Regionális Gazdasági Tanácsának tagjaként különösen érdeklődik a gazdasági fejlődés, a kisvállalkozók és a munkavállalók problémái, a regionalizáció és a külkereskedelem iránt. Ugyancsak foglalkozik az energiapolitikával, a kommunikáció és tömegközlekedés problémáival, a környezettel és a vízproblémával. 1981 februárjában kinevezik képviselőházi háznagynak, és tagja lesz a Külkereskedelmi és Gazdasági Bizottságnak. Mandátuma az év októberében lejár, és novemberben újraválasztják Li?ge tartományi szenátorának. Mindezek ellenére 1985-ben elhagyja a parlamenti arénát, mivel nem sikerül alkalmazkodnia a PSC pártfegyelméhez, és kiábrándítóan ítéli meg azt a 10 évet, amelyet az aktív politikának szentelt. "Otthagytam az újságírást egyszerű kíváncsiságból azzal az elképzeléssel, hogy képes leszek valami újat hozni a politikába, amelyről azt hittem, jól ismerem. Vonzott, hogy megnézzem, mi történik a másik oldalon, azt gondolván, jobban tudom csinálni, mint ahogyan azt korábban láttuk. Azonban nagyon rosszul viseltem a politikai szakmával járó kötöttségeket. 25 évnyi újságírás az objektivitás szabályainak vetett alá, ami nem egyeztethető össze a politikával. Ráadásul etikai síkon komoly nézeteltérések voltak a párt szervei és köztem. Amikor a PSC szégyenlősen elindult a szekularizáció irányába, én már erőteljesen védtem az abortusz legalizációját!"
A politikában töltött ideje mindenesetre meggyőzte őt egy evidenciáról: mindenekelőtt és mindenkorra lelke mélyén újságíró. Mivel 2 évig nem kerülhetett adásba politikusi tevékenysége miatt, a vendéglátás világába veti bele magát a Woluwé-Saint-Pierre-ben található L'Auberge des ma?eurs-rel. Második evidencia: nem vállalkozó alkat…

Visszatérés az első szerelemhez
1987-ben Pierre Delrock, a híradó akkori főszerkesztője felajánlotta Frédéric François-nak, hogy térjen vissza az RTBF-hez. Kapva kapott az alkalmon, és november 1-jével munkába is állt. Ugyanakkor teljesen elölről kellett kezdenie, gyakornokként. Ugyanazon év december 31-én tesz egy kis kitérőt a La Citénél - amely 37 évvel azelőtt elindította pályáját -, ahol egy napra az utolsó lapszám főszerkesztője lesz. A televíziónál ezentúl kizárólag külpolitikával foglalkozik (politikai múltja miatt nem foglalkozhatott többé belpolitikával), főként Közép-Afrikával. Íme a fiatal-öreg riporter, az "információk megszállottja", aki újra a világot járja. Újra megtalálja Ruandát és Burundit, ahonnan a '60-as, '70-es években tudósított, és tudósít minden fontos eseményről, amely megmozgatja a világot a '90-es években: az Öböl-háború Irakból 1991-ben, a ruandai népirtás és 10 belga békefenntartó megölése 1994-ben, Kabila 1997-es zairei hatalomátvétele. Mint kongó-zairei tudósító, mindig figyelmet fordított arra, hogy mindenre rávilágítson, hogy kiegyensúlyozott és közérthető kommentárokat készítsen mint az afrikai valóság körültekintő megfigyelője. 1992-ben egész karrierje elismeréseként Léon Thoorens-díjjal tüntették ki. Ugyanazon évben kinevezték őt az európai és a nemzetközi szolgálat felelősének.

Aktív nyugdíjasévek
1997. október 31-én a nyugdíjkorhatárt elérve végleg elköszön a tévéhíradóban egy meglepetésszerű élő kapcsolás során. Ily módon 47 éves karriert zár le, amelynek során először az írott sajtóban, majd a rádióban és televízióban tevékenykedett, ahol független, világos és narratív stílusával szerettette meg magát, de a tévénézők, a "politikusok" és a kollégái elismerését is kivívta. Azon a napon az RTBF tévéhíradója elveszítette egyik oszlopos tagját és nagy öregjét, aki mindezek mellett sokat látott utazó, karakán újságíró és népszerű személyiség. Azonban Freddy François, aki "csak a szakmájának élt", nem tud teljesen elszakadni tőle. 1998-ban a PSC megpróbáltatásairól könyvet publikált, és részt vesz egy, Kabila hatalomátvételéről szóló közös kiadvány szerkesztésében. 2006-ban megírja a "Frédéric François, a kellemetlen újságírás" című könyvét, amelyben karrierje fontos pillanatait meséli el. Manapság nagyritkán részt vesz újságírói konferenciákon.

Magánélet és anekdoták
Freddy a háború gyermeke. Anyjával és nővérével brüsszeli kispolgári környezetben nevelkedett. 18 évesen anyagi okokból kifolyólag a gimnázium után befejezte tanulmányait. Hosszú újságírói karrierje kezdetén, hogy kijöjjön a hónap végéig, a brüsszeli bisztrókban énekversenyeken vesz rész. Frédéric François, az énekes, rendszeresen megnyeri ezeket az énekversenyeket Trenet, Montand és mások dalaival! További kiegészítő jövedelemhez azzal jut, hogy segít nagybátyjának, Albert Van Cleemputnak nagy tűzijátékok megrendezésében.
Szakmai kapcsolatain keresztül a legkülönfélébb barátságokat köti: André Cools (PSB), VDB (PSC), Pierre Descamps (PLP) és Jean Gol (PRL), André Wynen.
80 évesen Frédéric François a 3. házasságában él. Első feleségével, Flore-ral 4 közös gyermekük van: Joëlle, Dominique, Alain és Fabienne. Ifjabb Frédéric Gabyval kötött házasságának gyümölcse. Nincs közös gyermeke 3. feleségével, Aniával, de közösen nevelték fel Ania fiát, Danielt, így őt tekinti 6. gyermekének. 14 unokája és 1 dédunokája van. Amikor éppen nem szakácskodik, akkor a halaival, a kertészkedéssel vagy a 2 kutyájával foglalkozik! Folyamatosan figyelemmel kíséri a sajtót, a belga és a külpolitikát, és nem mulasztja el megosztani erről a véleményét…

Ez az életrajz szinte kizárólag Martine Pauwelsnek, az ULB másodéves újságíróhallgatójának az 1999-2000-es tanév során dolgozatként írt bibliográfiáján alapszik. Átdolgozta és kiegészítette: ifj. Frédéric François.
A magyar fordítást Gyetvai Annamária és dr. Várkonyi Péter készítette.

(La traduction vers le hongrois est préparée par Annamária Gyetvai et dr. Péter Várkonyi.)

életrajz